Balogh Sándor tiszteletes
gyászbeszéde

[…]

És valóban így igaz, sötétségben és mélységben érezzük magunkat. De pontosan ezért hívjuk segítségül Istennek szent igéjét, hogy ő vezessen tovább minket. Hogyha kell is magunkban vinnünk a hihetetlen súlyt, mégis lassan-lassan könnyebb legyen.

Akkor amikor rá gondolunk, megrendül a szívünk. Hiszen az ő életének hossza 64 esztendő. És akkor, amikor ezt előszámláljuk, akkor bizony összeszorul a szívünk, hányan vannak itt olyanok, akiknek máris többet adott az Úristen, mint az ő esztendeinek száma.

1941. november 19-én adott néki életet Szentpéterszegen, és 2006. július 7-én vette vissza az ő életét Pilisvörösvárott. Az Úr adta őt, az Úr vette el. Áldott legyen az Ő neve.

Testvéreim, Oláh Imre olyan valaki volt, akit mindnyájan ismertünk, akit mindnyájan szerettünk. Aki nagy szegénységből emelkedett ki, de a saját mondása szerint: „Mindig a szerény mekényesi gyermek maradtam, aki voltam”. Mindig így mondogatta, magam is hallottam tőle többször. Édesapja juhász volt, a bárányok nagy értője, és büszkén mondta, hogy: „oda bizony nem járt állatorvos, mert édesapám mindent tudott, ami az állatokhoz szükséges”. Ez a valamikori juhász, ki tudja, a 40-es évek közepén, háborús években, hogy mikor, katonatiszti pályát álmodott az ő fiának, és amikor erről beszélgettek egyszer, az Imre fiú azt mondta, „édesapám én tanulni és tanítani szeretnék”. És megkezdődött az ő tanulmányainak ideje-sora.

Először a lakatosság felé lépett. Hűségére, meggondoltságára jellemző az az epizód, amit ő maga mondott el: 1956 őszén neki is minden csomagja neki is össze volt csomagolva. Szeretett főnökével, mesterével indultak volna neki többedmagukkal az útnak. És ő az autóbusz lépcsőjéről visszalépett és hosszan-hosszan hazagyalogolt. Odaállt édesanyja elé és azt mondta: „Édesanyám hazajöttem, hogy magát tovább bosszanthassam”. Saját bevallása szerint, vásott gyermek volt. Megadással és szomorúsággal mondogatta, hogy mily sok könnyet csalt édesanyja szemébe. De ez az édesanya nagyon szerette őt. Emlegette az akkori választ is, amely így szólt: „Megállj, megállj, te fiú!” De ez a szeretet összetartotta a családot, ez a szeretet emberséget, békességet, türelmet és kitartást adott neki. Ez az édesanya volt az, aki könyvet adott a fia kezébe, aki maga is olvasott volt, bár nem tanult, széles látókörrel biztatgatta a fiát, és a fiatal Imre ha könyvre, vagy újságra lelt, elvonult és órákig nem is lehetett találni.

Nos, így kezdődött valahogy. Az ő szerettei, testvérei többet tudnának erről mondani. Nekünk nincs módunk részletesebben emlékeznünk.

Azután valóban sokat tanult. Magyarországon és külföldön. Világot járt. Éveket töltött a Szovjetunióban. Kitűnő eredményű diplomával tért haza. Németül és oroszul anyanyelvi szinten beszélt. Ki-ki, aki hallhatta, meggyőződhetett erről. És ezt a tudását szerette volna minél többeknek továbbadni. Szeretett tanítani, magyarázni, mesélni. De szívesen beszélgetett az öreg, svábszoknyás asszonyokkal is. És biztatta őket, hogy nem kell keresni a német szavakat, ért ő svábul is. És megtanulta még a valamikori kitelepített sváb faluban maradt német szavakból és itt Vörösvárott azt az idiómát, amelyet már egyre kevesebben beszélnek.

Szívén hordozta mindazokat, akik körülvették őt. Legelsősorban családját, szeretteit, akik mellette voltak, annak idején, tudják, milyen gondossággal ápolta feleségét. Minden elvégzett a házban és a beteg körül. Hogy milyen odaadással, reménységgel járt a kórházba, amikor már reménytelen is volt az ő feleségének a helyzete. Szívén viselte egyetlen fiának életét és sorsát is. És sokszor előfordult, hogy a templomban azt mondta: „Jövő vasárnap nem leszek itt, mert betegség van Bicskén, mennem kell, hogy biztassam őket, hogy segítsek nekik, hogy ott legyek.

Talán, ha többet mondanánk, kevesebbet mondanánk. Még azonban néhány dolgot el kell mondanunk.

Saját tapasztalatom, sohasem fogom elfeledni: Tizenegynéhány esztendővel ezelőtt, csöngetett valaki a lelkészi hivatal, a parókia ajtajánál. A nevét sem tudtam. Úriember volt, gondosan öltözött és nehezen formálta a szavakat. De pontosan emlékszem néhány mondatára, amikor azt mondta: „Tiszteletes Úr, az elmúlt évtizedekben más eszme körvonzásában éltem. De szeretnék visszatérni és újra élni gyermekkorom világát, hitét, a zsoltárokat, a fehérre meszelt templomokat, és szeretnék ebbe a gyülekezetbe járni. Higgye el tiszteletes úr, minden vasárnap itt leszek”. Mint lelkipásztor, sajnos sok fogadkozást kell hallanom. És ez alkalommal is azt mondtam – magamban természetesen -, nagyon örülök, de lássuk meg. És Oláh Imre ott volt minden vasárnap a templomban attól kezdve. És énekelte a zsoltárokat, és imádkozott, és olvasta a bibliát, és segített, és egy idő után – így kell mondani, mert ez az igazság – ő lett a harangozónk. És mi pedig büszkék voltunk, hogy ilyen ember húzza a református harangot minden vasárnap háromnegyed 11-kor. És nem volt alacsony számára megfogni az ecsetet, ha a templomkerítést kellett festeni, ha csatornabekötéshez árkot kellett ásni, és folytathatnánk még.

De térjünk vissza az ige szavához, amely által talán jobban értjük, ki volt ő, mit tett vele, és mit tehet velünk is az Isten, ha reá bízzuk életünket.

Az ő látogatásának összefoglalása lehet ez: „Ímé arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmisség előtted. Mintegy lehelet, annyit ért minden ember, aki élhet. Árnyékként jár itt az ember. És bizony hiába vesződik, gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. Így hát mit várhatunk Uram? Egyedül Benned reménykedem”.

Ez a reménység volt az, amely újra munkálkodott a mi kedves Imre testvérünkben, barátunkban. Hihetjük, vallhatjuk, mondhatjuk, ő ugyan néma marad már, nem nyitja ki a száját tanításra, szólásra, kedélyes beszélgetésre, de az Isten munkálkodik. Munkálkodik az ő eddig elmondott szavai, cselekedetei által és munkálkodik bennünk is. És munkálkodott már akkor, amikor 2000 esztendővel ezelőtt megváltotta őt és munkálkodott akkor, amikor nékünk is e megváltás menekülését, reménységét, békességét kínálja.